Rólam

Voltak idők, amikor nem voltam jól, sem fizikailag, sem lelkileg. Ugyanazokat a köröket jártam újra és újra egyedül, de a kiutat sehogy sem találtam. Megrekedtem, befagytam, mérhetetlenül elfáradtam. Egyszer aztán belém hasított a kérdés: Nekem most már mindig így kell élnem? Tényleg ennyi az élet? Megalkuvás egy elviselhető rosszal? A gondolat annyira ijesztő volt, hogy eldöntöttem: NEM! Bármibe is kerül, én jól leszek! Mindent megpróbáltam, amire magamtól képes voltam, de sehová sem haladtam, tehát végre, VÉGRE! segítséget kell kérnem. Ezzel az egyetlen döntéssel kezdődött minden.

Az Ég valahogy olyan kegyes volt hozzám, hogy az utam legelején sikerült megértenem: a Jóllét nem csak a szerencséseké, MINDENKI megkaphatja, ha engedi. Én is lehetek jól, és eddig azért nem voltam, mert nem engedtem meg saját magamnak. És miért nem engedtem meg? Mert az őseimtől kaptam ezer meg egy mintát, később még magamra aggattam száz másikat, mert elhittem, amit mások mondtak rólam és azt gondoltam ez mind igaz és végleges.

Amint felismerjük, hogy mindvégig csak mi magunk álltunk a boldogságunk útjában, végtelen számú kapu és út nyílik meg előttünk, amelyek mind ugyanoda vezetnek: a valódi, teljes Önmagunk felé; oda, ahol Béke van.

Ám a felismerés és a döntés csak az első nélkülözhetetlen lépés, utána mindenkinek be kell járnia a saját személyes Önfelfedező útját. A legjobb dolog, hogy ezt az utat nem kell és nem is lehet egyedül bejárni. A segítség mindenki számára elérhető, csak kérni kell. Ez tényleg ennyire egyszerű. Rájönni talán már kevésbé.

Fontos tudni, hogy a segítség nem azt jelenti, hogy ezt az utat valaki más hátán utazva járjuk be. A segítség azt jelenti, hogy vizet kapunk, ha megszomjaztunk, oltalmat, ha elfáradtunk, útmutatást, ha eltévedtünk.

Én most azért vagyok itt, hogy segítsek neked tovább menni vagy éppen elindulni az utadon.

A kérdés az, hogy engeded-e?